2 év

Kedves olvasók!

  Tudom, az eredeti időpontot bőven lekéstem, de mégis csak megtörtént. Nem gondoltam volna, hogy bejegyzést szentelek ennek, hiszen tavaly sem tettem, méghozzá azért, mert nem tulajdonítottam ( tulajdonítok? ) nagy jelentőséget neki. De lássuk be, két év azért már valami. Furcsa érzés belegondolni mennyi minden történt két év alatt. Rengeteget változtam, tanultam, fejlődtem. Érdekes innen vissza tekinteni. Őszintén megmondom, amikor létrehoztam ezt a blogot nem számítottam rá, hogy még ma is írni és szerkeszteni fogom.
   Nem tudom mi lesz, ha eltelik újabb két év. Nem tudom, hogy itt leszek-e még, életben tartom-e ezt a menedéket magamnak, nektek. Talán nem is számít. De ma mindenképpen megszeretném köszönni, hogy itt vagytok, már hatvanhárman és követitek kaotikus elmém mozzanatait. Bár nem tudom, mi az ami marasztal benneteket, de köszönöm. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. 
    Az írás és ez az oldal is, mindig egy búvóhelyet fog számomra nyújtani. Egy érzést, mintha hazatérnék. Hiszen, ha úgy vesszük ez egy otthon. Otthon a gondolataimnak. Minden, ami itt van, én vagyok. És ezt még egy jó darabig nem szeretném elengedni.

Elisabeth




Válogatás a hiányról

Kedves olvasók!

   Ezek a kis szösszenetek szintén egy megterhelőbb időszakból valók, nem olyan régről, de őszintén mondhatom, hogy örülök, hogy túl vagyok rajta. Igyekszem legközelebb valami vidámabb témával előrukkolni, de azt hiszem krízishelyzetekben sokkal produktívabb vagyok... megígérem azért igyekezni fogok. Addig is jó hétvégét mindenkinek, nemsokára újra jelentkezem!
Ölel,
Elisabeth


#1
Belülről mardos a hiány,
Észre sem venném,
Ha nem te lennél,
Aki álmaimban gyilkol.
#2

  Néha, amikor egyedül fekszem az ágyban, elképzelem, hogy együtt vagyunk. Hogy te is ott fekszel mögöttem, mellkasod hozzásimul a hátamhoz. Ujjaiddal a hajamat piszkálod, hallom a szuszogásod. Valami bugyuta mese megy a tévében, de mindketten túl elfoglaltnak tűnünk, hogy elkapcsoljuk. Azt mormolod, hogy szeretsz. Én is szeretlek. Abbahagyod a hajam pödrését, kezeddel átkarolod a testem és közelebb vonsz magadhoz. Én feléd fordulok, elveszem az ölelésedben. Lassan hajolsz hozzám, végigszalad a hideg a testemen, ahogy ajkaidat az enyémekhez érinted. És olyankor kinyitom a szemem és tudom; most sem vagy itt.

#3
Hiányod betölti
az álmatlan estéim után maradt
ürességet
#4
{ felejtés }
Nem akarsz,
nem akarlak,
mégis megtörténik.
#5

Itt vagy még? Itt vagy mellettem? Velem? Vagy csak bennem? Csak itt fent, a fejemben létezel? De hát beszélünk. Azaz én beszélek hozzád. Azt hittem csak nem tudod, hogyan felelhetnél. Persze, így lehet, hogy megszólalni sem tudsz.
Most kérdezhetném, hogy lenni vagy nem lenni. De minek, ha úgy is tudom rá a választ. Nélküled nem jó. Se lenni, se nem lenni. Nélküled sehogy se jó. Nem ugyan az.
Gondolsz rám egyáltalán? Messze vagy, túl messze. Nekem csak te jársz a fejemben. Hogyan is juthatna eszembe más? Te kitöltöd a teret.
Hiány, hiány, hiány.

 #6
És ahogy itt ülök a fürdőszoba padlóján
azon gondolkodom
vajon azért remegek mert fázom
vagy mert ennyire fáj
#7
Mint azok a levelek
Amiket neked írtam

De sosem küldtem el

SZÁMOLJ

Kedves olvasók!
  Először is köszönöm a kérdés, nem vagyok depressziós, semmi hasonló, sőt mostanában kifejezetten boldog időszakot élek. Ezért ne is keressük a választ, hogy honnan jött ez a novella, mert még én sem tudom :') Előre szeretnék szólni, hogy elég... kemény. Szerény véleményem szerint. Ezért csak azoknak ajánlanám, akiknek erős idegzetük van és nem lehet őket megrendíteni egykönnyen. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket, kíváncsian várom a véleményeteket! Élvezzétek ki ami még a nyárból hátravan, nemsokára jelentkezem!
Ölel,
Elisabeth


Számolj 




Egy.

  Cserepes ajkak. Kiálló, éles kulcscsontok. A víz meleg. Nyugtató, mint egy hosszú nap után egy szoros ölelés. A levegő hideg és csíp. A kád kicsi egy normál embernek. Ennek a testnek túl nagy.
  
Kettő.

  Az ujjammal köröket formálok a vízbe. Egyre nagyobbak és nagyobbak, mire azon kapom magam, hogy már csak a vízfelszínt csapkodom. Késő van. A szoba visszhangzik.

Három.

Olyan ez, mint a pillangó hatás. Azon gondolkodom, vajon hol lehet az a pillangó, amelyik az én hurrikánomat indította el. Furcsa érzés így elmerengeni. Nem találom a választ.

Négy.

Anya mondta. Számolj. SZÁMOLJ. A számok, majd megnyugtatnak. Értelmet adnak. Én nem vagyok nyugodt. Nem vagyok jól.

Öt.

A lapockáim szinte felhasítják a kád belsejét. Érzem, ahogy az apró vízcseppek végigfolynak a hátamon. A víz kezd kihűlni. A testemmel együtt.

Hat.

Mintha egy ködfelhőben ülnék. Minden szürke. Minden sivár. Lejjebb csúszom, a vállaim víz alá kerülnek, a térdeim felemelkednek. Innen még a vízcseppek is szürkének látszanak. Lassan a fejem is a vízbe merül.

Hét.

Hallom a szívem egyenetlen dobogását. A buborékok hangját, ahogy kiengedem a levegőt a tüdőmből.  Kinyitom a szemem. A fények kékek és szürkék és feketék és fehérek. Minden sokkal lágyabb idelent.  A világ olyan, mint a selyem és puha és szürreális.

Nyolc.

Elképzelem, hogy zongorázom. Az ujjaimmal kopogok a zománcon. Dam-dam-dam-tiradam. Hallom a dallamot a fejemben. Lágy és tiszta, mintha valóban én játszanám.

Kilenc.

Üresség. Talán ez áll a legközelebb ahhoz, amit érzek. A világmindenség össze apró hasznavehetetlen porszemét, ami nem jó semmire, csak van, csak úgy teng-leng. Túl halvány a vonal, ami elválasztja a semmitől.  Egy maréknyi káosz.

Tíz

Azt mondják a vér íze, olyan, mint a vasé.  Pedig nem. Édesebb. Olyan íze van, mint magának a létezésnek. Mintha kapnál egy cseppet az időből. Semmi máshoz nem fogható. Egy komikus tragédia. Gondolkodom, de a víz már hideg. Kezdek fázni.