Te

Kedves olvasók!

  Tudom, borzasztóan eltűntem. Sajnálom! Egyszerűen annyi minden történik mostanság, hogy képtelen vagyok csak úgy leülni a gép elé és írni valamit. Az az igazság, hogy kedvem se volt hozzá, meg ötletem sem, hogy miről is írhatnék. Viszont iszonyatosan hálás vagyok, hogy még mindig itt vagytok! Ráadásul 42-en! Meg sem érdemlem...

    Ma összeszedtem magam és átnéztem a gépemen "porosodó" irományaimat és ráleltem erre a versre, mert azt hiszem versnek szántam, döntsétek el ti, hogy mi lett belőle. Úgy gondoltam, miért ne? Szóval, most itt vagyok és megosztom veletek ezt a kis valamit. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, szívesen fogadom a véleményeteket! Igyekszem olyan hamar visszatérni, amilyen hamar csak képes vagyok rá! Remélem, újra eltudom nyerni a bizalmatokat!♥

Ölel,

Elisabeth

Te

 Te vagy a sóhaj, ami elhagyja ajkamat, amikor az éjszaka közepén ráeszmélek, hogy egyedül fekszem az ágyban.

Te vagy a gyűrődés a paplanon, te vagy a reggeli kávé, ami feldobja a napom.

És te vagy a mosolyom is, ami folyvást előbújik, ha visszaemlékszem a régi pillanatokra.

Te vagy a ruhámban a szakadás, a foltos bögre, amit sose használtam.

Te vagy a szívemben szunnyadó aggodalom.

Te vagy a teámban a mellékíz, ami emlékeztet az ajkaid ízére.

Te vagy a szikrázó nap az égen, és te vagy a felhő is, ami nem engedi át a sugarakat.

Te vagy az az idegesítő dallam, ami nem megy ki a fejemből.

Te vagy a pénz, amit cigarettára költök.

A káromkodás is te vagy.

Te vagy a ránc a homlokomon, a visszatérő szomorúság, ami lassan felemészt.

Te vagy a kilincs, te vagy a kattanó zár, még a kád is te vagy, amibe esténként fekszem.

Te vagy a könnycsepp, ami a legrosszabb pillanatokban bukik elő és te vagy a sosem múló fejfájás.

Te vagy az elfojtott érzelem.

Te vagy az utcazaj, de te vagy a csend is.

Te vagy a felejtés, amiért kívánkozom, és te vagy az emlékezés, amit nem eresztek.

Ez a pillanat is te vagy.

És te vagy én is, és én is te vagyok.  De te ezt úgysem érted.