Ahol a madár se jár

  Kedves olvasók!

  Ugye-ugye? Én megmondtam, hogy következőnek valami irománnyal jövök hozzátok! Kicsit sokáig tartott, és nem is történetből való, csak egy árva novella, de azért remélem elnyeri a tetszéseteket! Szeretnék bocsánatot kérni a sok kihagyásért, hogy el-eltűnök, de mostanában rengetek minden szakadt a nyakamba és túl kell rágnom magam pár dolgon. Remélem jól telik a nyaratok elég sok mindenben reménykedem és kipihenitek magatokat amennyire csak lehet. Fogadjátok szeretettel ezt a rövid kis irományt, örömmel fogadok bármilyen visszajelzést!

Sok-sok ölelés,

Elisabeth♥

Ahol a madár se jár

 Homály fedi a ligetet a szürke égbolt alatt. Az idő olyan hideg, akár egy gleccser tó vize, a virágok mégsem fagytak még meg. A fák a felhők felé nyújtóznak, tűleveleikről lerázzák a kora reggeli deret. Az apró bogarak megbújnak a nedves fűszálak között, miközben egyre több állat bújik elő az odújából. Egy madár repül el az ébredő liget felett, a tájat kémlelve, majd körözni kezd a magányosan kimagasló fenyő felett. Nem száll le rá, pedig a fán egy árva lélek sincs. A többi fenyő mintha félne tőle, egészen távol gyökereznek. A madár pedig még mindig csak köröz, tétovázik.

A nap egyre magasodik az égbolton, a köd tovaszáll. Az erdő fáinak árnyéka rávetül a domboldalra. Az utolsó toboz is földet ér, majd messze gurul a fa törzsétől, ám a madár még mindig a levegőben tétlenkedik. A többi szárnyas dalolni kezd a messzi fenyők ágain, egyre többen repülnek a magasba.

Olyan boldognak látszanak.

  A nap sugarai megcsillannak a madár kék tollain, miközben az árva fenyő felett repked, egyre lassabban, mintha a szíve már eldöntötte volna, hogy leszáll. És valóban, megenyhül a magányos fa láttán, s lefelé veszi az irányt. Egy magasba nyújtózó ágra telepedik le, még el sem helyezkedett, de már dalolászik. Pillanatokba telik csak, míg a sötét felhők elnyújtóznak az égen, árnyékot borítva a ligetre. Egy fekete árnyék kúszik fel a fa törzsén, hangtalanul, egyenesen a madár felé közeledik. A madár kitárja a szárnyait, menekülne, de már késő. A sötét fenyőre rémületbe ejtő csend telepszik.

   Homály fedi a ligetet a szürke égbolt alatt…