történetfoszlány

   Kedves olvasók!
   Nem úgy terveztem, hogy ez lesz a következő iromány, amit megosztok veletek, de amikor délelőtt elővettem a még régebben megírt részét, úgy éreztem, hogy folytatnom kell. Még így sem egy novella inkább egy történetfoszlány, egy részlet. Remélem tetszeni fog nektek, köszönöm az előzőhöz érkezett pipákat, és azt is, hogy már 22-en vagytok, ez nagyon sokat jelent nekem! Jó olvasást, kíváncsian várom mit gondoltok erről a kis foszlányról!
Ölel,
Elisabeth
- részlet -

   A falon csüngő tölgyfaóra pontosan hajnali öt órát ütött amikor Colette hirtelen felriadt álmából. Letörölte az arcára száradt könnyeket és megpróbálta rendezni a légzését, miközben felült az ágyban. Semmi mást nem hallott a testét körülölelő korom sötétben, csak a mellette heverő Holden halk szuszogását és saját szívének dübörgését a mellkasában. Beletúrt csokoládébarna hajába, majd visszadőlt a párnák közé. 
-  Ébren vagy? – suttogta, miközben Holden felé fordult. Nem kapott választ kedvese felől. Elmosolyodott, miközben lágyan végigsimított a férfi enyhén borostás arcán. Szerette nézni őt. Markáns arcvonalait, keskeny, halvány rózsaszín ajkait. Lenhaja a sötétben szinte tündökölt. Kósza hajtincsei csukott szeme elé lógtak, amiket bár Colette nem látott, jól tudta milyen gyönyörű mély barnák, hiszen számtalanszor veszett már el bennük.
   Nem értette, miért pont őt választotta. Hiszen annyi gyönyörű nő van még, sokkal szebbek, sokkalta okosabbak, mint ő. És még is. Még egyszer sem merte beismerni szerelemének a kételyeit. Félt, hogyha szóba hozná, talán Holden felismeri, hogy igaza van és elhagyná őt. Azt pedig nem tudná elviselni.
   Közelebb bújt a férfihez, fejét izmos mellkasára hajtotta. Hallgatta szívének egyenletes dobogását, amihez lassan a sajátja is hozzá igazodott.
Házasok. Folyton ez járt a fejében. Hiszen olyan régóta várta, már, hogy szerelme megkérje a kezét, hogy amikor a görögországi nyaralásukon a férfi feltette a kérdés, majdnem elájult. Az egekben szárnyalt, amikor azon a nyáron elvette őt. Valóra váltotta az álmát. Szerelmes volt. Boldog.
És akkor hirtelen hasított belé a felismerés, annak a tudata, hogy talán nem ő az egyetlen, aki után kedvese vágyakozik. Eszébe jutott, miért riadt fel azon az éjszakán is, mint már hetek óta. Újra megjelent szeme előtt a nő képe, akivel szerelme talán már hónapok óta csalja őt. Szebb, okosabb, jobb.
   Elhúzódott a férfitől, halkan kimászott hitvesi ágyukból, ami annak idején szerelmük záloga volt, és kisétált a hálószobából. Magára vett egy szürke kardigánt, majd a konyhában készített magának egy forró teát, amit a kanapén elhelyezkedve kezdett kortyolgatni. Szomorú szemei, az egész falat beborító, üvegablakon keresztül az alattuk alvó várost kémlelték. A magasabb dombra épített házból, az egész várost be lehetett látni. Colette ezt imádta legjobban közös lakásukban. A felkelő nap sugarai árnyékot vetettek a házak falaira, a madarak már javában csiripeltek azon a kora tavaszi hajnalon. A nő első könnycseppjei csendesen folytak végig hófehér arcán, még akkor is reménykedett benne, hogy férje felriadva az egyedülléttől, mellé kuporodik, lágyan csókol le minden egyes könnycseppet orcájáról és összebújva virrad rájuk a reggel. A cseppekből lassan zuhatag kerekedett, a csalódottság, a féltékenység és megalázottság érzése egyre mélyebbre húzta az elkeseredett nőt. Nem értette férjét. Hiszen annyira odaadó volt, olyan sokat törődött vele, annyira szerették egymást. Fogalma sem volt, vajon mit csinálhatott rosszul. Boldogok voltak, amikor Holden megkapta álmai állását és újdonsült házaspárként Lakeportba költözhettek. A nőt még a férfi hosszúra nyúló utazásai sem zavarták, hiszen amikor megérkezett minden pillanatot együtt töltöttek. Colette mindennél jobban vágyott egy csemetére. Arra, hogy valakire figyelhessen és valaki folyton ott legyen mellette, amikor férje ezt nem tudta megtenni. De mostanra ez az álom olyannyira elhalványodott, hogy már csak alkalmanként álmában látogatta meg a nőt. Néha eszébe jutott, mennyire készült, hogy a munkáját félre tudja tenni, hogyha eljön az idő. Ám férje egyre többször és több időre tűnt el, és lassan már akkor sem volt vele, amikor nem dolgozott. A kapcsolatuk úgy hűlt ki, ahogy egy gyufaszál elég. Gyorsan és szinte láthatatlanul.
  Colette gyűlölte magát, amiért ilyen gyenge. Még mindig úgy gondolta, hogy van esélyük, még mindig igyekezett, pedig már tudta, hogy reménytelen. Titokban bízott benne, hogy a férje még mindig szereti. Tudta, hogy darabokra fog törni, amikor a férje majd végül a szeretőjét választja helyette és ő véglegesen kudarcot vall. Pontosan érezte a súlyát annak, hogy el kellene végre szakadnia a férfitól, de képtelen volt rá. Még mindig szerette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése