Lépcsőház

  
  Amint láthatjátok a blog csodás új külsőbe öltözött, ezt ezúton is nagyon szépen köszönöm Catalina-nak! :) Ebben a bejegyzésben most egy általam írt rövid kis novellát olvashattok. Hosszú idő óta végre kicsikartam valamit magamból, és - bár elég csekély próbálkozás volt tőlem - ezt veletek is megosztom. Remélem elnyeri a tetszéseteket, nemsokára pedig egy cikket tervezek. Addig is további szép napot/hetet!♥
Ölel,
Elisabeth

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
                                        Ady Endre


    A lépcsőház üresen kong apró lépteimtől. A táskám ütemre súrlódik össze a kabátommal, miközben egyre feljebb haladok az épületben. Újra és újra lejátszódik a fejemben, hogy mi várhat rám. Egy összerombolt lakás? Egy ismeretlen nő vagy üres sörös dobozok mindenütt? Talán mindhárom egyszerre.
   A szívem vadul dübörög a mellkasomban, amikor az ajtó elé érek. Hirtelen meghallom a lágy dallamot a fülemben, elöntenek az érzelmek, próbálom visszatartani a könnyeimet. Gondolataim összemosódnak, a félelem és a bánat elegye sötét felhőként lebeg  fejem felett.

              Hazaérünk, ledobom a táskám. Fáradt vagyok. Örülök, hogy eljött értem, de most nem vágyom másra, csak egy forró fürdőre. Leülök a kanapéra, megdörzsölöm a szemem, majd elkezdem lehámozni magamról a cipőm. Fél szemmel figyelem, amint kivesz két poharat a szekrényből, majd egy boros üveget a hűtőből. Megállás nélkül jár a szája. Egyszerre mesél mindenről és semmiről sem. Megtölti a poharakat, majd lassan mellém sétál. Mosolyog, csókot nyom az arcomra. Kezembe adja az egyik borospoharat, miközben átteszi bal kezét a vállam felett. Biztosan azon gondolkodik, hogy hol járhatok most, vagy, hogy járok e egyáltalán valahol. Belekortyolok a borba, miközben ő még mindig csak beszél. Vörösbort vett, édeset, a kedvencemet. Lassan rádőlők, már nincs is kedvem fürdeni. Fél kézzel bekapcsolja a DVD lejátszót, és megszólal a régi dallam, a kedvenc számom. Betette, tudta, hogy ettől mindig megnyugszom, és jobb kedvre derülök. Tavaly írta ki ezt a CD-t a közös kedvenceinkkel. Belecsókol a hajamba, majd fejét a fejemre hajtja. Lehunyom a szemem.

  Remegnek a lábaim, szinte már nem is érzem őket. Bekopogok, a gyűrűm hozzáér a barna faajtóhoz. Nem jön válasz. Újra kopogok, egyre erősebben, mire meghallom azt a szívszorító mély hangot. Hátralépek. Kattan a zár, nyílik az ajtó.
Ott áll velem szemben. A foltos fehér pólójában, a kinyúltban, amiben én aludtam régen. Fekete haja csomókban áll, vörös szeme alatt sötét karikák éktelenkednek. Ajkai szomorúan görbülnek lefelé, arcán száraz könnycseppek csillognak. Barna szemei meglepetten kémlelnek.  Egyszerre szomorodom el, és vidulok fel a látványtól.

-  Sajnálom – suttogom, miközben forró könnycseppek gyűlnek szemeimben. Lassan folynak végig égő arcomon, találkoznak az orrnyergemnél, egy-kettő továbbszalad az ajkaimra. Megfeszülnek az izmaim, úgy érzem kicsúszik a talaj a lábam alól.
Egy hirtelen mozdulattal ragadja meg a karom, magához ránt, kezeit szorosan apró testem köré fonja. Mindketten zokogásban törünk ki. Szabad kezemmel beletúrok a hajába, könnyeim a nyakára csepegnek. Az idő megáll körülöttünk, egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig állunk összeborulva az ajtóban, az üres lépcsőházat betölti a zokogásunk hangja. A csend kiúszik a küszöb alatt, a szomszéd néni izgatottan leskelődik a kulcslyukon keresztül.
Majd olyan hirtelen, ahogyan magához rántott, eltol magától, kezeibe veszi könnyekben ázó arcom. Pár pillanatig némán kémleli vérpiros orcámat, majd lassan magához húz és megcsókol. Puha ajkai, lágyan simogatják az enyémeket. A szívem szinte kiugrik a helyéről, újra fellobban bennem a láng és úgy érzem, még megmenthetjük ezt. Érzem a szívünkben pislákoló reményt.


2 megjegyzés:

  1. Drága Elisabeth!

    Mint ígértem megjöttem.
    Tudni kell rólam, hogy nem nagyon szokásom sírni, egészen addig, míg meg nem hal egy kutya, és itt ugyan kutyának haja szála se görbült, ez leginkább azért lehetett, mert nem volt, de én mégis azt éreztem, hogy nekem itt most sírni van kedvem.
    És nem azért, mert ki akartad erőltetni belőlem, hanem mert azt éreztem, hogy most olyan jól esne, ha sírnék egy kicsit. Csak egy picikét. Hogy így átmosson.
    Ez az általam is kedvelt "univerzális névtelenség" (ahogy nálam Raistlin fogalmazta) egy nagyon hálás dolog, pláne az ilyen kis egyperceseknél.
    Ez az akart lenni, hogy imádtam.
    Jobban tetszett, mint az épp most felkerült versed; mert egyszerűen olvastatta magát, mindenféle gondolati bokabicsaklástól mentesen. Nem gondolkodtatott, hanem a lelkemre festett egy érzést, és valami meseszép Michelangelo kép lett belőle.
    Szeretem Michelangelot.

    Puszi,
    Papp Fruzsi

    VálaszTörlés
  2. El sem tudod képzelni, hogy mennyire büszke vagyok most magamra, hogy egy ilyen olvasóval büszkélkedhetek! Nagyon nagyon köszönöm a kedves szavaidat, remélem továbbra sem fogok csalódást okozni!

    Millió ölelés,
    Elisabeth♥♥

    VálaszTörlés